5. fejezet

Csendben emésztgettük az imént elhangzottakat, amikor a Barrakudák parancsnoka, Tony Heins rontott be hozzám.
- D. J. Gyere gyorsan!
- Mi van?
- Most tartóztatták le Sanderson ezredest.
- Helyes - bólintottam.
- Hogy mi?- hökkent meg.
- Szemét alak volt.
Ha nem kötnek le más problémák, talán észrevettem volna a szeme villanását, de az igazság az, hogy fejben már a mentőakciót szerveztem. Magasról letojtam az ezredest, a Barracudákat, sőt, szégyen, nem szégyen, az sem érdekelt, hová tüntek a rakéták.
- Ezt megnézem magamnak- ugrott fel José.
- Kicsit aljas vagy, ugye tudod?- rótta meg nem túl meggyőzően az őrnagy, de ő is kivonult a többiekkel együtt.
Én is kislattyogtam a ház elé. Épp idejében, hogy lássam az előttünk elhúzó kékfényes autót. A hátsó ülésen, két katonai rendész között ült "nagyra becsült" főnökünk. Amikor elhaladtak előttünk tett egy félreérthetetlen mozdulatot. Felemelte összebilincselt kezét és az egyik mutatóujját elhúzta a torka előtt. Ez minden nyelven ugyanazt jelenti: halott vagy. A szemem sarkából úgy láttam, mintha Tony alig észrevehetően bólintott volna. De lehet, hogy tévedtem. A bámészkodók szétszéledtek, én is elindultam a ház felé.  Billy a gesztenyefa árnyékába húzódott.
- Csak nem bujkálsz?
Kissé zavarba jött.
- Valójában igen. Szerintem érthető okból.
Bár egyáltalán nem fogtam agyilag de igazából nem is érdekelt. Rohadt fáradtnak éreztem magam. Talán egy hétig is tudnék aludni.
 Azonban az alvásból nem lett semmi. Verejtékben fürödve, zakatoló szívvel ébredtem, mint már napok óta minden éjjel. De ez a rémálom most az életemet mentette meg. Szememet kinyitva, a félig lehúzott redőny félhomályában egy sötét árnyat láttam meg, amint az ágyam mellett áll. A kezében megvillant valami. Nem kellett hozzá túl sok gondolkodási idő és túl sok fantázia, hogy tudjam, egy kést tart a torkom felé. Reflexből cselekedtem. Átgurultam az ágy túloldalára, majd le a földre. A lecsapó kés a párnámat hasította fel. Automatikusan a kapcsoló felé csápoltam de a támadómnak is hasonló járhatott a fejében, mert megelőzött. Az égőnek annyi. Az ajtóban egy másik alak jelent meg kezében a dossziéval. Az ágyat dobbantónak használva rárepültem az illetőre és sikerült leterítenem. A paksaméta a szekrény alatt landolt a fickó pedig elterült a padlón. Letéptem róla a símaszkot de megnézni már nem volt időm, mert a másik ismét a kését vetette be ellenem. A nyakán lévő skorpió alakú tetoválás azonban örökre beleégett az agyamba. És hiába jött a társa a haleffel, én már pontosan tudtam, hogy ki fekszik a nappalim padlóján.
- Te rohadék- sziszegtem miközben elkaptam a kést szorongató kezet és nagyot rántottam rajta. A reccsenést hallva gonoszabbik énem ujjongott de angyali énem sem zokogott. Ám egy pillanatig nem figyeltem a letiport támadóra. Az megkaparintotta a lehulló kést és a combomba döfte. Érzésem szerint tövig. A penge megcsikordult a csonton. Kicsorduló könnyeimtől félvakon csaptam feléjük. Valami puhába mélyedt az öklöm és jajszó kísérte az akciómat. A talpam megcsúszott a combomból kifojt véren. A támadóim még mindig nem adták fel de ekkor szinte berobbant a bejárati ajtó.
- Kezeket fel- harsogta egy ismerős hang.
Bár a helyzet cseppet sem volt vicces, én még sem bírtam megállni és noha sírni tudtam volna kínomban, mégis elsütöttem a magától értetődő poént.
- Én is?
A két sötét alak egy pillanatra megdermedt aztán a nappali üvegajtaján át távoztak. A francba. Tudják ezek mennyibe kerül egy ekkora üvegtábla? Csordogáló vérem hiányát kezdtem egyre jobban érezni. Lassan lecsúsztam a földre és "függöny le".
Úgy tűnik kezd szokásommá válni, hogy egy kórházi ágyon ébredek. Csak most a vállam helyett a combom lüktet de veszettül.
- Ha lerohad a lábam, kinyírom azt a mocskot- átkozódtam.
- Azt sem tudod kik voltak- próbált józanul érvelni Henry.
- Szerintetek kinek van egy skorpió tetoválva a nyakára?
Öten mondták egyszerre: Viktor Heins.
- Az a szemét kurafi- csapott a levegőbe Niklas. - Csak kapjam el. Szétmorzsolom a t....
- Higgadj le haver- csitította José.- Tartalékold az erődet!
Mivé lett a világ? Egy forró vérű mexikói csitít egy hidegvérű skandinávot. Billy Williams lépett be az ajtón.
- Mostantól védőőrizet alatt vagy-  Egyből a lecsóba.- Két katona mindig itt áll majd az ajtód előtt.
Fukida hiénákat megszégyenítő hangon röhögött fel.
- Azok is katonák voltak, akik rátörtek és ki akarták nyírni.
- Majd mi váltjuk egymást mellette- ajánlkozott Henry. A többiek buzgón bólogattak.
- Nektek más dolgotok lesz- törte le a lelkesedésüket az őrnagy. - Át kell dolgoznotok a mentőakciót öt személyesre.
- Mire gondolsz? -adtam az ártatlant.
- Nekem ne akarjátok bemesélni, hogy nem gondolkodtatok el azok, hogyan hozzátok ki Robertet. Azok nem is ti volnátok.
Ilyen rövid idő alatt egész jól kiismert minket.
- Egyébként zöld utat kaptatok. De számítsatok rá, hogy DJ nem megy.
- Dehogy nem megyek- dühöngtem.
- Már pedig te ezzel a lábbal maradsz itthon a seggeden- parancsolt rám José. Nocsak. A nyúl viszi a puskát?
- Hékás- tiltakoztam. - Ez lázadás.
- Egy fittyfenét. Ez józan ész.
Láttam Billy arcán. hogy valamin erősen gondolkodik.
- Köpd ki őrnagy mielőtt gyomorfekélyed lesz!
Némi habozás után az ajtóhoz lépett és becsukta. Ebből már sejtettük, hogy bizalmas lesz a dolog.
- Tudom, hogy eleinte egy seggfejnek tartottatok.
- Ugyan dehogy- tiltakozott Fukida kicsit hevesebben a természetesnél.
- Az egyik leghasznosabb képességem, hogy látom, ha hazudnak nekem. De nem haragszom.
Közelebb lépett és lehalkította a hangját.
- Bennetek teljesen megbízom ezért őszinte leszek.
- Éppen ideje volt- okvetetlenkedett  Henry.
- Pofa be- ripakodott rá José.- Figyelünk.
- Szóval. Először is nekem nem ez a valódi nevem.
- Valahogy sejtettem- bólintottam.- Nincs az a kitekert humorral megátkozott anya, aki William Williamsnek kereszteli a fiát. Szóval hogy is hívnak valójában
- Kösz.- vigyorodott el Billy- Az eredeti nevem Peter Bullings.
Mind a hatan egyszerre hördültünk fel. Peter Bullings, vagyis a "Pitbull". Nem véletlenül kapta ezt a becenevet. A katonai nyomozóhivatal leghírhedettebb kopója. Ha egyszer rákattan egy ügyre, addig nem nyugszik, míg meg nem oldja és úgy hírlik, nem válogat az eszközökben. Viszont, aki a barátja, azért a tűzbe megy. Na azért még seggre nem esünk tőle. Vagyunk mi is olyan jók, mint ő.
- Szóval te lennél Pitbull ezredes?- hümmögött Niklas és alaposan szemügyre vette az előtte álló Petert.
- Niklas! Ne légy bunkó.Szerintem az ezredes mindent el fog nekünk magyarázni- mondta Andy és sokat mondóan dőlt az ajtófélfának.
-Srácok.-csitítottam őket- Szerintem ehhez már semmi hozzá fűzni való nincs. Vagytok olyan okosak, hogy magatoktól rájöjjetek mindenre. Egyébként is nincs nektek valami dolgotok?.

4. fejezet

-Szóval, akkor kezdjük az elején.- kezdte Williams a beszámolót és végignézett rajtunk. Látta, hogy mindenki az igazságra kíváncsi. Ködösítésről szó sem lehet. - Tavaly tavasszal, a szokásos évenkénti leltárnál rábukkantunk némi szabálytalanságra. Helyesebben; voltak bizonyos dolgok, amikre nem bukkantunk rá. Eltüntek.
- Pontosan mik voltak ezek?
- Főként lőfegyverek: géppuskák, pisztolyok, töltények, gránátok és hasonló apróságok.
- Gondolom nem egy marék csúzligolyóért csináltok ekkora felhajtást- vágott közbe José.
- De nem ám. - bólintott.- Eltünt jó pár taktikai fegyver is. Vállról indítható rakéták.
- Szóval csupa nyalánkság. Fincsi.
- Úgy is mondhatjuk. A lényeg, hogy az egyik drogos rajtaütéskor a mi fegyvereinket kobozták el egy bandától. Azt sem tudtuk, hogy hova kapjuk a fejünket, amikor kiderült. A főnökeim borzasztó nagy seggbe rúgást ígértek, ha nem kapom el a bűnösöket.
- Miért nem kértél segítséget segítséget tőlünk?-böktem ki.
Kissé furán nézett rám. Mire végig mondtam, már én is rájöttem, hogy hülyeséget kérdeztem.
- Oké. Tudom.
- Azt tudtuk, hogy a főnökötök sáros, de nem tudtuk, hogy ki van még benne a dologban. És bevallom, ti voltatok az első számú gyanúsítottak.
- Hogy mi van?!- hördült fel szinte egyszerre a társaság.
- Kórus kuss!- mondom.- De a kérdés marad. Miért is voltunk a rossz oldalra téve?
- Viccelsz? Ti vagytok a favorit csapat. Sanders minden hova titeket küldött.
- Ja. Arra játszott, hátha kinyírnak bennünket. És mikor lettünk jófiúk?
- A legutóbbi bevetésetek után jöttem rá, hogy titeket nem tudott megvenni.
- Elárulok egy titkot.- hajoltam közelebb Williamshoz. - Neki eszébe sem jutott, ami neked. Meg sem próbált bennünket beszervezni, ugyanis tudta, hogy úgy sem mennénk bele a dologba. No és miből jöttél rá, hogy nem vagyunk benne a mézesbödönben?
- Abból, hogy szánt szándékkal küldött benneteket a tűzvonalba és gondoskodott róla, hogy tudjanak a jelenlétetekről.
-Ugye milyen megnyugtatóérzés, amikor az ember ennyire megbízhat a felettesébe.
A hangomból csak úgy sütött a csalódottság és gúny.
- Ez az akta elég lesz, hogy egy életre lecsukják az ezredeseteket és még jó néhány nagy kutyát.- mondta Williams.- De kell a vallomásotok. Főleg a tiéd- mutatott rám.
- Az enyém? Miért.
- Nem tőled kérdezte, hogy megegyezhettek-e?
- De.
- Akkor a vád tanúja vagy.
- De jó nekem!
- Ez most gúny volt. Ugye?
- Talán boldognak látszom?
- Nem igazán.
- Hát akkor biztosan nem örömömben mondtam, amit mondtam.

3. fejezet

A parancsnokság előtt kocsiba vágtam magam és meg sem álltam a tengerpartig. Félszemmel láttam Henryt a támaszponton lévő lakásom ajtajában, de túl feldúlt voltam ahhoz, hogy bárkivel is szóba álljak.
Minden bizonnyal furán festhettem a fürdőruhában napozó emberek között egyenruhában, ahogy ügyet sem vetve rájuk, az orrom alatt káromkodva rugdosom a homokot. Olykor kicsit hangosabban szentségeltem, majd felkaptam egy követ és a vízbe dobtam.
- Basszus. A rohadt életbe.
Az életem romokban hevert, hát csoda, ha  dühöngtem? A karrieremnek lőttek az már tuti. Megütöttem egy elöljárómat. Egyet? Frászt! Kettőt! Basszus! ~~Örülj neki ha nem csuknak le.~~ De hogy úgy kirúgnak, hogy a lábam nem éri a földet, az fix. Utolsó dührohamomban lekaptam a fejemről a sapkámat és teljes erőmből eldobtam. A tányérsapka pörögve szállt, mint egy gyártási hibás frizbi. A közelben bolondozó kölyökkutya játéknak hitte, még röptében elkapta és boldogan hozta vissza nekem. Egy másodpercig csak bámultam rá aztán elnevettem magam, elvettem tőle a sapkámat és megvakartam a füle tövét. Ő vígan ugrándozva szaladt vissza gazdájához, mit sem törődve az nyavalyámmal. Ez a kis közjáték helyrebillentett, s már nem forrt az agyam 200 fokon.  Mindenesetre lehiggadtam annyira, hogy beszéljek a társaimmal. Beültem az autómba és visszamentem  bázisra. Az ajtó előtt már ott várt az egész csapat és még néhányan haverok közül. Mindenkit az érdekelt miért rontottam be  az ezredeshez. Amikor észrevettem a ház előtt álló gesztenyefának támaszkodó Williams őrnagyot, már sejtettem miért dekkolnak ennyien a ház előtt.
- Mire ez a csődület emberek?
- Hova rohantál az előbb?- kérdezte Fukida.- Billy szerint kirúgattad magad. Igaz ez?
- Ki az a  Billy?- hökkentem meg.
- Hát én- lépett elő az árnyékból az őrnagy.
- Mit mondtál nekik?
- Csak azt, hogy beküldted Sanderst az íróasztal alá. Semmi mást.
 Nagyot nőtt a szememben a srác. Lehet, hogy még sem akkora seggfej?
- Oké. Gyertek be!
 Alig fértek el az zsebkendőnyi nappaliban de feltalálták magukat.
- Bocs, de nincs itthon semmi, amivel megkínálhatnálak benneteket. - Eszembe jutott, hogy a hűtöm teljesen üres. Egy darabka száraz sajton és lejárt szavatosságú joghurton kívül egy fél üveg vörösbor didergett a polcon. Meg valami bizonytalan színű és állagú miazma, ami önként elindult a kuka felé, amikor kinyitottam a hűtő ajtaját.- Se sör, se kaja.
José felpattant a kanapém sarkáról.
- No problemo.- És már robogott is Fukidával a kocsijához. Térültek-fordultak és máris pizza- és dobozos sör hegy alá temettek bennünket.
Miután adtunk az egészséges életmódnak, " Billy őrnagy " kidobta a dossziét az íróasztalra.
- Na lássuk miről is van szó. Ennyi az összes?- kérdezte.
- Nem. Van még más is a pendriven. Valami műszaki hablaty, amiből egy kukkot sem értettem. Kisértetiesen hasonlított egy fantasztikus film forgatókönyvéhez.
Billy elégedetten lapozgatta a dossziét, mosolyogva tette vissza az asztalra.
- Ennyi bőven elég a vádemeléshez.- mondta.
Valami feltünt és nem csak nekem. Henry felpattant a kanapéról és Williams elé penderült.
- Bökd csak őrnagy miről is van szó, míg ki nem nyitom a pofonládát.
- Hát már te is kezded?- hördült fel az érintett.- A főnökötök már bemutatott rajtam egy "kígyó dobást".
 Minden tekintet rám szegeződött.
- Mi van?- kérdeztem.- Megfogta a fájós vállamat. De ne erről beszéljünk. Inkább lépjünk vissza két perccel. Az imént egy kifejezetten ügyészi szakszöveget hallottam? Ugye nem vagy "szárnysegéd"? Katonai hírszerzés? CIA? Nemzetbiztonság?
- Haditengerészeti nyomozóhivatal. A nemzetbiztonsággal karöltve.
- Szép. És mióta szimatolgatsz már a házunk táján?
- A nyomozás már legalább egy éve folyik, de hozzátok csak három hónapja jutottunk el.
Néhány pofon kezdett el gyülekezni a tenyeremben.
- Tudod már kezdtelek megkedvelni. De most úgy érzem újfent kiestél a pikszisből. Magyarázd el mi a fenéről van szó, mielőtt begurulok. Ha már nyakig benne vagyunk, legalább tudjuk mire megy ki a játék. Utálom vakon bedugni a fejem a hurokba.

2. fejezet

Egy aprócska kabinban ébredtem. A fejem zúgott, mint egy lódarázs. A vállam veszettül lüktetett, a szám pedig úgy ki volt száradva, mintha taplót szopogattam volna. A szememet bántotta a tenyérnyi ablakon beszűrődő fény is. Egy szó, mint száz; pokoli szarul éreztem magam. Az ágyam szélén José kuporgott de a fal mellett ott szorongtak a többiek is:Andrew, Fukida, Niklas és Henry. Csak az nem volt ott, akinek igazán ott lett volna a helye. Olyan bánatos képet vágtak, hogy nem álltam meg szó nélkül.
- Mi van Gyíkok? Virrasztani jöttetek? Még nem fordultam föl!
Egyszerre öten lélegeztek föl.
- Imádom, amikor mocskosul beszélsz Főnök- hördült föl Niklas.
- Akkor most kiélvezkedheted magad, mert mindjárt belelendülök a káromkodásba, csak előbb adjon valaki egy pohár vizet.
Majd letaposták egymás tyúkszemét, úgy igyekeztek a kedvemben járni. Ki tudja miért. Talán a rossz lelkiismeret tette, vagy az , hogy nő vagyok? Se ez, se az. Egy társuk megsebesült és ennyi.  A szabályzat kimondja, egymáshoz közelálló személyek nem szolgálhatnak egyazon alakulatban. Hát akkor bennünket már rég szét kellet volna szórniuk, hiszen nem csak társak voltunk mi így heten, hanem a legjobb barátok is. Még szabadságra is mindig együtt mentünk. Együtt jártunk bulizni és nyaralni. Én voltam a legirigyeltebb nő a tengerparton. Hat dögös pasi vett körül. Ki is húztam magam rendesen. Aztán persze ők eltűztek csajozni, csak Robert maradt velem. De most nem volt ott. Nem ő nyújtotta nekem a poharat. Bár beígértem, a szitkozódást, csak rájuk néztem és már el is ment a kedvem az egésztől. Túl fáradt voltam és szomorú. A csuklóvédőm alatt még mindig ott lapult a pendrive. Megnyugodtam. Legalább nem hiába hoztunk ekkora áldozatot.
- Ugye tudjátok, hogy vissza kell mennünk érte?
- De meghalt Főnök.- mondta Henry.
A szívem belesajdult ebbe a pár szóba.
- Addig nem hiszem el, hogy meghalt, amíg nem láttam a holttestét.
Fukida megcsóválta a fejét.
- Úgy sem engednek vissza bennünket
- Azt majd meglátjuk.- jelentettem ki sokat sejtetően. A srácok tudták, ez semmi jót nem jelent. Ha az embereimről van szó még Michaels tábornoknak is nekimegyek. A diplomatát és a lányát- a nevüket azóta sem tudtam meg- a fiúk szerint már másnap elvitte egy helikopter. Sosem láttuk többé őket.
Amikor két héttel később kikötöttünk San Franciscoban, már volt két meccsem a kapitánnyal. Az a betonfejű azonban csak azt hajtogatta, neki efféle akcióra nincsenek emberei és az ő dolga csak az, hogy hazavigyen bennünket. ~Hogy esne rád a lámpa búra! Csapna orrba a lengőajtó.~
A vállam már úgy ahogy rendbe jött. Bár az olimpián még nem nyertem volna érmet súlylökésben, azért a kapitányt biztosan le tudtam volna nyomni. De miért bántanám? Nem is ő rá haragudtam, csak kellet egy bűnbak. Még a hajón belenéztem a megmentett aktákba és amit ott láttam legvadabb álmaimban sem jutott volna eszembe. Egy világ omlott össze bennem, hiszen mélyen tiszteltem a felettesemet. Na nem az aktakukacot. Neki bekészítettem a pofonládát. Lopott katonai fegyverek, tiltott fegyverkereskedelem, kábítószer csempészet. Édes jó Istenem. Kinyírom a rohadékot. A többieknek nem is mertem szólni az akták tartalmáról. Abból biztosan balhé lett volna.
A kikötőből egyenesen a parancsnokomhoz Sanders ezredeshez mentem. Ő úgy tett, mintha borzasztóan örülne, hogy hazaértünk. Hellyel és itallal kínált. Hoppá. Mióta vagyunk ilyen jó viszonyban?
- Uram. Engedélyt kérek, hogy visszamenjünk Thomson századosért.- próbáltam meg a lehetetlent. Hátha mégis tévedek.
- Negatív.- hangzott a kíméletlen válasz.
- Uram. Kérdezhetek valamit?
- Ki vele Jefferson. Mi nyomja a bögyét?
- Csak egy szó: miért?
- Mit miért- értetlenkedett.
Az asztalra dobtam a penrdive-on talált akták egy kinyomtatott példányát. Nem nyúlt utána, nem lapozott bele, hiszen ismerte a tartalmát.
- Nem fogok magának magyarázkodni.- mondta.- Szólt valakinek erről?
~~Helyben vagyunk~~
- Nem uram. Még senkinek sem szóltam. Az egyetlen ember, aki rajtam kívül ismerte az iratok tartalmát érdekes módon eltünt.
- Helyes. Most mit fog tenni?
- Az öntől függ uram. Talán megcáfolhatná az itt leírtakat. Mondhatná azt, hogy titkos akció volt. Kérem mondja. hogy nem adott el lopott katonai fegyvereket terroristáknak.
Annyira szerettem volna valami hasonlót hallani. Kétségbe esetten kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, ám amit mondott az végképp összetörte minden reményemet. Egy többszörösen kitüntetett katona, a minta képem, akit mindenkinél jobban tiszteltem, hirtelen bűnöző ként állt előttem. Talán ha akkor csendben marad, ha nem szól egy szót sem, ha méltósága maradékát még megpróbálja megőrizni minden másként alakul. De egy olyan kérdést tett fel, amitől elpattant valami bennem.
- Meg tudnánk egyezni?
És akkor kitört belőlem minden: a gyász, a csalódottság és a düh. A kezem ökölbe szorult és olyat húztam be neki, hogy beesett az íróasztala alá. A robajra bejött Williams örnagy- az a bizonyos zöldfülű- és  amikor látta, hogy mi történt a fegyvere után kapott.
- Te tényleg ilyen idióta vagy- kérdeztem tőle, miközben megragadtam a csuklóját.- Kockáztatnád az életedet egy ilyen szemétláda miatt?
Az íróasztal alatt fetrengő Sandersre néztem és mélységes csalódottságot éreztem. Elindultam az ajtó felé.
- Megállj!
"Okoska" utánam nyúlt. Vesztére pont a fájós vállamat kapta el. Megfogtam a karját, megpördültem és átdobtam a vállam fölött. Nagyot repült: át a fotelek felett egészen az asztalig, ott lesodorta a számítógép monitorját és egy "Év Embere" emlékplakettet. A plakett egyenesen Sanders ölébe pottyant. Ismét megcéloztam az ajtót.
- Magának vége Jefferson- ordította az ezredes.
Minden megvetésem érződhetett a válaszon.
- Teszek rá.
Amikor az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy Williams az aktákat lapozgatja. Szörnyülködő tekintetéből mindent kiolvashattam. Na most már nem csak én tudom.

1. fejezet

Csak bámultam a poharamat az értelem legapróbb szikrája nélkül. Bárki rám néz, azt hinné, hogy teljesen eláztam. Pedig ez volt az első pohár vörösborom és ez sem fogyott még el teljesen. De ki is neheztelne rám, hiszen nem olyan könnyű egy középiskolai irodalom tanár dolga.  Bár tulajdonképen. ha jól belegondolok nincs okom panaszra. Ahhoz képest, hogy milyen mozgalmas életet éltem alig három éve, most szinte megöl az unalom. Egy előnye van a helyzetnek: elmúlt a gyomorfekélyem. Sam a csapos, egy nagydarab, szeplős képű fickó, imádni valóan mély hanggal és lelohaszthatatlan vigyorral, odalépett hozzám.
- Nehéz napod volt Dan? 
- Megőrít az unokaöcséd. Többet tud a francia irodalomról, mint én. Ha legközelebb közbeszól esküszöm helyet cserélek vele. Csípőből vágja Moliert, Victor Hugot és Balzacot. 
- Mit csináljak vele?- vont vállat Sam.- Ez egy genetikai rendellenesség a családban. Mindenki szeret olvasni. Még én is.
Benyúlt a pult alá és előhúzott egy legalább  két ujjnyi vastag könyvet. Megmutatta a borítót. Nem akartam hinni a szememnek. Alexander Dumas:  Három testőr. Rongyos volt és fakó. 
- Hányszor olvastad már ki?
- Legalább 10-szer. De még mindig találok benne új poénokat. 
Meguntam a pohár bámulását. Bármennyire is imádok csevegni Sammel, most valahogy nem igazán volt hozzá kedvem. A pultra dobtam egy ötöst és kiléptem az ajtón.
Május volt. Szépen sütött a nap. A lenge szellő orgona és gyöngyvirág illatot hozott felém. Mélyet szippantottam a tiszta levegőből és eszembe jutott miért is kerültem ide.
Most Danielle Jacobs a nevem és egy isten háta mögötti kis város középiskolájában okítom a gyerekeket irodalomra és testnevelésre. Olykor a helyi lapnak is írok cikkeket. Szóval eltöltöm az időmet valahogy. Reggelente kocogok vagy úszom a tengerben , hogy formában tartsam magam. Füvet nyírok, lovagolok; élem a vidéki emberek egyszerű életét. Este lefekszem, nézem a tv-ét és nyugodtan alszom reggelig. Hát nem ez a boldogság?
 De nem volt ez mindig így. Még csak nem is ez volt a nevem és nem ez volt a hivatásom. Egy pár éve még Diana Jeffersonnak hívtak és katona voltam. Még hozzá nem is akár milyen. Százados voltam és volt egy csapatom. Hat belevaló, tökös fickó, akik nem a mellemet bámulták, amikor beszéltem hozzájuk... Na jó... Nem csak a mellemet. Kommandósok voltunk. Úgy neveztek bennünket: A Kígyó osztag. Nem volt olyan feladat, amit ne tudtunk volna megoldani. Többnyire túszmentés volt a dolgunk. Ha valaki belelépett a szarba, mi kihúztuk belőle. Mentünk, ahova küldtek minket, sivatagba, őserdőbe, egy kutya volt. Életet mentetünk és öltünk. Ez volt a parancs. Imádtam velük dolgozni. De az egyiküket egy kicsit jobban szerettem a többinél. Robert Thomson, a sármos szép fiú, az enyhén ferde mosolyával, az égszín kék szemeivel, a sötét szőke hajával, melyet szalmasárgára szívott a sivatagi napsütés. Nem tartott sokáig, hogy a többiek is rájöjjenek, hogy van köztünk valami. Ha őszinte akarok lenni, ők hamarabb tudták, hogy több van közöttünk barátságnál, mint mi magunk. Sőt volt olyan is, hogy nem volt közöttünk semmi. Micsoda éjszaka volt. Hüüü. Aztán kaptunk egy frissen diplomázott, aktakukac herceget, aki csak tv-ben látott lövöldözést és csak a térképen látta Afganisztánt vagy Columbiát. De azért ő volt az okosabb, Aki mindent jobban tudott. Rühellem a fajtáját. Ők azok, akik fel sem fogják, hogy a halálba küldik az embert, vagy ha fel is fogják, nagy ívben tojnak rá. Egy alkalommal egy diplomatát és lányát kellett kihoznunk a tűzvonalból. Volt vele egy akta, amit nagyon óvott és nekem ez nagyon gyanús lett. Állítólag valami fontos jelentés arról, hogy nem csak becsületes emberek vannak a főnökeim között. Hát én belelapoztam. Nem kellett volna. Akkor persze ezt még nem is sejtettem. Már éppen a találkozási helyre tartottunk, amikor azt a parancsot kaptuk, hogy, ha már itt vagyunk, kapjunk el egy háborús bűnöst is, aki itt, meg itt található. Nyakunkban a két civillel és az értékes iratokkal még egy katonai akciót hajtsunk végre. Ki az a hülye, aki ilyet kitalál? Naná, hogy a zöldfülű. Fukida, az egyik társam, aki enyhén szólva is egy kicsit  dilis volt, azt mondta, szerinte nem akarják, hogy sikeres legyen az akció. Valaki ott fennt szeretné ha az akta és mi is valahogy elvesznénk. Akkor röhögtem rajta, de később beláttam, talán mégis igaza lehet. Bárhogy is volt, az információkkal ellentétben a célpontot erősen őrizték. És mintha csak tudták volna, hogy honnan és hányan jövünk. Na ez már tényleg gyanús. Niklas ekkor felajánlotta, hogy besurran, kinyírja a tagot és már mehetünk is haza.
Fukida persze kijelentette, hogy a besurranás a "ninják" dolga és hogy egy "gaidzsin" ne vagánykodjon. A besurranásból azonban nem lett semmi. Hirtelen záporozni kezdtek ránk a skulók. Valaki tényleg beköpött bennünket. Valaki nagyon nem szeretné, hogy ez a táska eljusson Washingtonba. Ekkor José jelent meg mellettem. -Mehetünk- suttogta és a mutatóujját elhúzta a torka előtt. Szóval kinyírta. Igazából nem ez volt a parancs de így sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Ki tudja; talán még haza is jutunk. A helikopter azonban nem volt a megbeszélt helyen és a hívásainkra sem válaszolt. Kénytelenek voltunk a kikötő felé kerülni, hogy szerezzünk egy hajót. Egyre világosabb lett és mi még mindig ellenséges területen dekkoltunk. Amikor a kikötőbe értünk Fukida minden félelme beigazolódott. Már vártak bennünket. A képviselőre néztem.
- Kérem a pendrive-ot. A többit dobja a vízbe.
- De ezek fontos iratok.
- A pendrive-on  minden rajta van?
- Igen. 
- Akkor tegye, amit mondtam.
Az öngyújtónál alig valamivel nagyobb kütyüt a csuklóvédőm alá rejtettem. A fickó beleegyezően bólintott. A repülő táska egy pillanatra elterelte az ellenség figyelmét rólunk. Ez elég volt arra, hogy az egyik közeli hajóba ugorjunk. Robert a hajókötél eloldozásával bajlódott, amikor lövés dörrent. Robert mellkasán egy vörös folt jelent meg. Mintha lassított felvételt néznék. Andrew elkapott és visszarántott, Phil tüzelni kezdett, José beindította a motort, én üvöltöttem, hogy menjünk vissza, Andy csak azt hajtogatta: meghalt D J, meghalt. Ahogy távolodtunk parttól visszanéztem és az utolsó, amire emlékszem az volt hogy Robertet felrángatják a földről, ő felemeli a fejét, utána összecsuklik. Aztán egy erős ütést éreztem a bal vállamon. Utána se kép, se hang csak a sós íz a számban. A saját vérem íze.