- Mi van Gyíkok? Virrasztani jöttetek? Még nem fordultam föl!
Egyszerre öten lélegeztek föl.
- Imádom, amikor mocskosul beszélsz Főnök- hördült föl Niklas.
- Akkor most kiélvezkedheted magad, mert mindjárt belelendülök a káromkodásba, csak előbb adjon valaki egy pohár vizet.
Majd letaposták egymás tyúkszemét, úgy igyekeztek a kedvemben járni. Ki tudja miért. Talán a rossz lelkiismeret tette, vagy az , hogy nő vagyok? Se ez, se az. Egy társuk megsebesült és ennyi. A szabályzat kimondja, egymáshoz közelálló személyek nem szolgálhatnak egyazon alakulatban. Hát akkor bennünket már rég szét kellet volna szórniuk, hiszen nem csak társak voltunk mi így heten, hanem a legjobb barátok is. Még szabadságra is mindig együtt mentünk. Együtt jártunk bulizni és nyaralni. Én voltam a legirigyeltebb nő a tengerparton. Hat dögös pasi vett körül. Ki is húztam magam rendesen. Aztán persze ők eltűztek csajozni, csak Robert maradt velem. De most nem volt ott. Nem ő nyújtotta nekem a poharat. Bár beígértem, a szitkozódást, csak rájuk néztem és már el is ment a kedvem az egésztől. Túl fáradt voltam és szomorú. A csuklóvédőm alatt még mindig ott lapult a pendrive. Megnyugodtam. Legalább nem hiába hoztunk ekkora áldozatot.
- Ugye tudjátok, hogy vissza kell mennünk érte?
- De meghalt Főnök.- mondta Henry.
A szívem belesajdult ebbe a pár szóba.
- Addig nem hiszem el, hogy meghalt, amíg nem láttam a holttestét.
Fukida megcsóválta a fejét.
- Úgy sem engednek vissza bennünket
- Azt majd meglátjuk.- jelentettem ki sokat sejtetően. A srácok tudták, ez semmi jót nem jelent. Ha az embereimről van szó még Michaels tábornoknak is nekimegyek. A diplomatát és a lányát- a nevüket azóta sem tudtam meg- a fiúk szerint már másnap elvitte egy helikopter. Sosem láttuk többé őket.
Amikor két héttel később kikötöttünk San Franciscoban, már volt két meccsem a kapitánnyal. Az a betonfejű azonban csak azt hajtogatta, neki efféle akcióra nincsenek emberei és az ő dolga csak az, hogy hazavigyen bennünket. ~Hogy esne rád a lámpa búra! Csapna orrba a lengőajtó.~
A vállam már úgy ahogy rendbe jött. Bár az olimpián még nem nyertem volna érmet súlylökésben, azért a kapitányt biztosan le tudtam volna nyomni. De miért bántanám? Nem is ő rá haragudtam, csak kellet egy bűnbak. Még a hajón belenéztem a megmentett aktákba és amit ott láttam legvadabb álmaimban sem jutott volna eszembe. Egy világ omlott össze bennem, hiszen mélyen tiszteltem a felettesemet. Na nem az aktakukacot. Neki bekészítettem a pofonládát. Lopott katonai fegyverek, tiltott fegyverkereskedelem, kábítószer csempészet. Édes jó Istenem. Kinyírom a rohadékot. A többieknek nem is mertem szólni az akták tartalmáról. Abból biztosan balhé lett volna.
A kikötőből egyenesen a parancsnokomhoz Sanders ezredeshez mentem. Ő úgy tett, mintha borzasztóan örülne, hogy hazaértünk. Hellyel és itallal kínált. Hoppá. Mióta vagyunk ilyen jó viszonyban?
- Uram. Engedélyt kérek, hogy visszamenjünk Thomson századosért.- próbáltam meg a lehetetlent. Hátha mégis tévedek.
- Negatív.- hangzott a kíméletlen válasz.
- Uram. Kérdezhetek valamit?
- Ki vele Jefferson. Mi nyomja a bögyét?
- Csak egy szó: miért?
- Mit miért- értetlenkedett.
Az asztalra dobtam a penrdive-on talált akták egy kinyomtatott példányát. Nem nyúlt utána, nem lapozott bele, hiszen ismerte a tartalmát.
- Nem fogok magának magyarázkodni.- mondta.- Szólt valakinek erről?
~~Helyben vagyunk~~
- Nem uram. Még senkinek sem szóltam. Az egyetlen ember, aki rajtam kívül ismerte az iratok tartalmát érdekes módon eltünt.
- Helyes. Most mit fog tenni?
- Az öntől függ uram. Talán megcáfolhatná az itt leírtakat. Mondhatná azt, hogy titkos akció volt. Kérem mondja. hogy nem adott el lopott katonai fegyvereket terroristáknak.
Annyira szerettem volna valami hasonlót hallani. Kétségbe esetten kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, ám amit mondott az végképp összetörte minden reményemet. Egy többszörösen kitüntetett katona, a minta képem, akit mindenkinél jobban tiszteltem, hirtelen bűnöző ként állt előttem. Talán ha akkor csendben marad, ha nem szól egy szót sem, ha méltósága maradékát még megpróbálja megőrizni minden másként alakul. De egy olyan kérdést tett fel, amitől elpattant valami bennem.
- Meg tudnánk egyezni?
És akkor kitört belőlem minden: a gyász, a csalódottság és a düh. A kezem ökölbe szorult és olyat húztam be neki, hogy beesett az íróasztala alá. A robajra bejött Williams örnagy- az a bizonyos zöldfülű- és amikor látta, hogy mi történt a fegyvere után kapott.
- Te tényleg ilyen idióta vagy- kérdeztem tőle, miközben megragadtam a csuklóját.- Kockáztatnád az életedet egy ilyen szemétláda miatt?
Az íróasztal alatt fetrengő Sandersre néztem és mélységes csalódottságot éreztem. Elindultam az ajtó felé.
- Megállj!
"Okoska" utánam nyúlt. Vesztére pont a fájós vállamat kapta el. Megfogtam a karját, megpördültem és átdobtam a vállam fölött. Nagyot repült: át a fotelek felett egészen az asztalig, ott lesodorta a számítógép monitorját és egy "Év Embere" emlékplakettet. A plakett egyenesen Sanders ölébe pottyant. Ismét megcéloztam az ajtót.
- Magának vége Jefferson- ordította az ezredes.
Minden megvetésem érződhetett a válaszon.
- Teszek rá.
Amikor az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy Williams az aktákat lapozgatja. Szörnyülködő tekintetéből mindent kiolvashattam. Na most már nem csak én tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése