- Nehéz napod volt Dan?
- Megőrít az unokaöcséd. Többet tud a francia irodalomról, mint én. Ha legközelebb közbeszól esküszöm helyet cserélek vele. Csípőből vágja Moliert, Victor Hugot és Balzacot.
- Mit csináljak vele?- vont vállat Sam.- Ez egy genetikai rendellenesség a családban. Mindenki szeret olvasni. Még én is.
Benyúlt a pult alá és előhúzott egy legalább két ujjnyi vastag könyvet. Megmutatta a borítót. Nem akartam hinni a szememnek. Alexander Dumas: Három testőr. Rongyos volt és fakó.
- Hányszor olvastad már ki?
- Legalább 10-szer. De még mindig találok benne új poénokat.
Meguntam a pohár bámulását. Bármennyire is imádok csevegni Sammel, most valahogy nem igazán volt hozzá kedvem. A pultra dobtam egy ötöst és kiléptem az ajtón.
Május volt. Szépen sütött a nap. A lenge szellő orgona és gyöngyvirág illatot hozott felém. Mélyet szippantottam a tiszta levegőből és eszembe jutott miért is kerültem ide.
Most Danielle Jacobs a nevem és egy isten háta mögötti kis város középiskolájában okítom a gyerekeket irodalomra és testnevelésre. Olykor a helyi lapnak is írok cikkeket. Szóval eltöltöm az időmet valahogy. Reggelente kocogok vagy úszom a tengerben , hogy formában tartsam magam. Füvet nyírok, lovagolok; élem a vidéki emberek egyszerű életét. Este lefekszem, nézem a tv-ét és nyugodtan alszom reggelig. Hát nem ez a boldogság?
De nem volt ez mindig így. Még csak nem is ez volt a nevem és nem ez volt a hivatásom. Egy pár éve még Diana Jeffersonnak hívtak és katona voltam. Még hozzá nem is akár milyen. Százados voltam és volt egy csapatom. Hat belevaló, tökös fickó, akik nem a mellemet bámulták, amikor beszéltem hozzájuk... Na jó... Nem csak a mellemet. Kommandósok voltunk. Úgy neveztek bennünket: A Kígyó osztag. Nem volt olyan feladat, amit ne tudtunk volna megoldani. Többnyire túszmentés volt a dolgunk. Ha valaki belelépett a szarba, mi kihúztuk belőle. Mentünk, ahova küldtek minket, sivatagba, őserdőbe, egy kutya volt. Életet mentetünk és öltünk. Ez volt a parancs. Imádtam velük dolgozni. De az egyiküket egy kicsit jobban szerettem a többinél. Robert Thomson, a sármos szép fiú, az enyhén ferde mosolyával, az égszín kék szemeivel, a sötét szőke hajával, melyet szalmasárgára szívott a sivatagi napsütés. Nem tartott sokáig, hogy a többiek is rájöjjenek, hogy van köztünk valami. Ha őszinte akarok lenni, ők hamarabb tudták, hogy több van közöttünk barátságnál, mint mi magunk. Sőt volt olyan is, hogy nem volt közöttünk semmi. Micsoda éjszaka volt. Hüüü. Aztán kaptunk egy frissen diplomázott, aktakukac herceget, aki csak tv-ben látott lövöldözést és csak a térképen látta Afganisztánt vagy Columbiát. De azért ő volt az okosabb, Aki mindent jobban tudott. Rühellem a fajtáját. Ők azok, akik fel sem fogják, hogy a halálba küldik az embert, vagy ha fel is fogják, nagy ívben tojnak rá. Egy alkalommal egy diplomatát és lányát kellett kihoznunk a tűzvonalból. Volt vele egy akta, amit nagyon óvott és nekem ez nagyon gyanús lett. Állítólag valami fontos jelentés arról, hogy nem csak becsületes emberek vannak a főnökeim között. Hát én belelapoztam. Nem kellett volna. Akkor persze ezt még nem is sejtettem. Már éppen a találkozási helyre tartottunk, amikor azt a parancsot kaptuk, hogy, ha már itt vagyunk, kapjunk el egy háborús bűnöst is, aki itt, meg itt található. Nyakunkban a két civillel és az értékes iratokkal még egy katonai akciót hajtsunk végre. Ki az a hülye, aki ilyet kitalál? Naná, hogy a zöldfülű. Fukida, az egyik társam, aki enyhén szólva is egy kicsit dilis volt, azt mondta, szerinte nem akarják, hogy sikeres legyen az akció. Valaki ott fennt szeretné ha az akta és mi is valahogy elvesznénk. Akkor röhögtem rajta, de később beláttam, talán mégis igaza lehet. Bárhogy is volt, az információkkal ellentétben a célpontot erősen őrizték. És mintha csak tudták volna, hogy honnan és hányan jövünk. Na ez már tényleg gyanús. Niklas ekkor felajánlotta, hogy besurran, kinyírja a tagot és már mehetünk is haza.
Fukida persze kijelentette, hogy a besurranás a "ninják" dolga és hogy egy "gaidzsin" ne vagánykodjon. A besurranásból azonban nem lett semmi. Hirtelen záporozni kezdtek ránk a skulók. Valaki tényleg beköpött bennünket. Valaki nagyon nem szeretné, hogy ez a táska eljusson Washingtonba. Ekkor José jelent meg mellettem. -Mehetünk- suttogta és a mutatóujját elhúzta a torka előtt. Szóval kinyírta. Igazából nem ez volt a parancs de így sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Ki tudja; talán még haza is jutunk. A helikopter azonban nem volt a megbeszélt helyen és a hívásainkra sem válaszolt. Kénytelenek voltunk a kikötő felé kerülni, hogy szerezzünk egy hajót. Egyre világosabb lett és mi még mindig ellenséges területen dekkoltunk. Amikor a kikötőbe értünk Fukida minden félelme beigazolódott. Már vártak bennünket. A képviselőre néztem.
- Kérem a pendrive-ot. A többit dobja a vízbe.
- De ezek fontos iratok.
- A pendrive-on minden rajta van?
- Igen.
- Akkor tegye, amit mondtam.
Az öngyújtónál alig valamivel nagyobb kütyüt a csuklóvédőm alá rejtettem. A fickó beleegyezően bólintott. A repülő táska egy pillanatra elterelte az ellenség figyelmét rólunk. Ez elég volt arra, hogy az egyik közeli hajóba ugorjunk. Robert a hajókötél eloldozásával bajlódott, amikor lövés dörrent. Robert mellkasán egy vörös folt jelent meg. Mintha lassított felvételt néznék. Andrew elkapott és visszarántott, Phil tüzelni kezdett, José beindította a motort, én üvöltöttem, hogy menjünk vissza, Andy csak azt hajtogatta: meghalt D J, meghalt. Ahogy távolodtunk parttól visszanéztem és az utolsó, amire emlékszem az volt hogy Robertet felrángatják a földről, ő felemeli a fejét, utána összecsuklik. Aztán egy erős ütést éreztem a bal vállamon. Utána se kép, se hang csak a sós íz a számban. A saját vérem íze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése